Hallottam a harangot, de nem nyitottam ki a szemem. A nagyszüleim már felkeltek, Nagyanyám a konyhában motozott, nagyapám az istállóban az állatokat etette. Éreztem magam körül a nehéz dunna ölelését. Hiába volt nyár, akkor is a méretes dunnával takaróztam. Nem volt kedvem felkelni, még annyira korán volt, és egyébként is nyáriszünet. Nyugodt lelkiismerettel aludtam vissza, amíg a nagyszüleim végezték a mindennapi munkájukat.

Csak nyolc óra után keltem fel. Na jó, lehet, hogy már elmúlt kilenc is. Öltözés közben felpillantottam a két festményre az ágy felett. Az egyiken Jézus Szíve volt, a másikon Mária Szíve. Az ajtó mellett szenteltvíztartó lógott, porcelánból volt, kicsi angyallal a tetején. Megint végignéztem a polcon sorakozó porcelánfigurákat. Aztán eszembe jutott a könyv, amit előző este félbe kellett hagynom, természetesen pont a legjobb résznél. Már nyúltam is érte. A redőnyön alig szűrődött be némi fény. 

Nagyszüleim a konyhában beszélgettek, vendül, mint mindig. Néha egy-egy szót magyarul mondtak, de így sem tudtam megállapítani, hogy mi a téma. Ahogy kiléptem a szobából átváltottak magyarra. Nagyanyám megkérdezte elmegyek-e vele a mezőre. 

A határsávban volt az egyik darab földjük. Még állt a vasfüggöny, Őrtornyok és fegyveres katonák voltak minden szakaszon. Ahogy közeledtünk a kapu felé nagyanyám már vette is elő az igazolványát, amit odaadott az őrnek. Az elvette és bejegyezte egy könyvbe, hogy mikor léptük át a kaput. Innen már hallani lehetett a folyó zúgását. 

Amíg nagyanyám kapálgatott és leszedte a termést, lefutottam a folyópartra. Azon a szakaszon épp sekély volt a part, és homokos, de voltak részek ahol többméteres szakadék mélyén folyt a víztömeg. Az előző napokban jó idő volt, nem volt szokatlanul nagy a sodrás és hordalék sem volt a vízben, de nagyanyám a lelkemre kötötte, bele ne merjek menni még térdig sem. Nem ellenkeztem vele. Minden alkalommal rémmeséket mondtak arról, kit hogyan ragadott el a víz. Gyerekfejemmel még ki is színeztem ezeket a történeteket. Egyébkén is a túlparton az őrtoronyban láttam a katonát. Attól féltem, hogy amint a vízbe lépek, rámlő. Ez persze nem lett volna így, de tízévesen a valóság valahogy másmilyen, mint felnőttfejjel. 

Amíg nagyanyám dolgozott, rajzoltam a homokba, köveket dobáltam a vízbe és hallgattam a folyót. Eszembe sem jutott segíteni, ő meg nem kérte. A maga csendes módján mindent elvégzett, amit szeretett volna, aztán indultunk haza. 

Mindig is nagyon szerettem nagyanyámat, de csak sokkal később jöttem rá, mennyire jó vele társalogni. Szellemes volt és művelt. Pedig csak az általános iskolát végezte el. De azt kitűnővel. Halála előtt pár hónappal büszkén mutatta a bizonyítványát és mesélte el, hogy a tanítója szerette volna, ha továbbtanul. Csillogott a szeme, miközben erről mesélt. Mintha újra kisdiák lett volna.

Soha nem kérdeztem tőle, hogy elégedett-e az életével. Nehéz élete volt, nagyon sokat dolgozott. De a huncut csillogás és a mosoly végig ott volt a szemében.