Azok a boldog szép napok, ég veled - Nagy Feró hangja üvöltött reggelenként az összes hangszóróból. Utólag már nevetek rajta, de akkor minden alkalommal szívroham közeli állapotban voltam. Szerintem az összes többi gyerek is. 

Nyolcan voltunk egy szobában, de lehet hogy tízen. Erre már nem emlékszem. Arra viszont igen, hogy egyikük hangosan horkolt, így nagyon nehezen tudtam esténként elaludni. A reggeli Nagy Ferós ébresztő így duplán büntetés volt. 

Minden nap mentünk valahová kirándulni. Reggeli után elméleti óra volt, aztán kaptunk egy gyakorlati feladatot, amit általában párral, vagy csoportban kellett megoldani. Utána tanóra következett. Ennek nem láttam értelmét, mert senki sem tanult. A felügyelő tanár is csak arra ügyelt, hogy ne legyen hangzavar. Az, hogy látványosan mással foglalkozunk, nem a tananyaggal, nem zavarta. 

Ebéd után jött a túra a környéken. Dombon fel, dombon le. Erdőn át. Csodálatos volt, bár nem mindig bírtam az iramot. De ezt soha nem is értettem. Ha kirándulunk, miért kell rohamtempóban gyalogolni? A fiúk ráadásul üvöltve toronyiránt rohantak a célig. Felverték az erdő csendjét, és meghódították a világot egy délután alatt. 

Ez abban az évben volt, amikor szakítottam életem első szerelmével. Úgy egy fejjel alacsonyabb volt nálam, ő tanított meg sakkozni. És kaptam tőle egy Lufthansa-s képeslapot is. És sok-sok levelet, többségük egy vagy kétmondatos. Nagyon nagy volt a szerelem, még a kezemet is megfogta az egyik kiránduláson, de a többiek csúfoltak, hogy annyira alacsony barátom van. És hagytam magam befolyásolni. Azóta is bánom, hogy elrontottam a táborozását. Másképp kellett volna időzítenem azt hiszem. 

Ma már én vagyok egy fejjel alacsonyabb, lehet hogy másféllel is. És ma már tudom, hogy meg kell válogatni azokat az embereket, akiknek lehet adni a véleményére. Nagy Ferót meg időközben megkedveltem.