Nagyapám hatalmas ember volt, legalábbis én mindig annak láttam. Még akkor is, amikor már én is felnőtt lettem.. Hatalmassága nem csak a testi adottságaiban mutatkozott meg, hanem lelkierejében is.

Magas, szikár alakja, hatalmas kérges tenyere volt és mindig egyfajta méltóság lengte körbe. Öt gyermekről gondoskodott, köztük anyuról. Állása volt a vasútnál, mellette művelte a földet, erdőt, állatokat tartott. Az egész élete a munkáról szólt. Nem sokszor láttam nevetni, vagy csak nem emlékszem rá. Fura, reszelős hangja volt, pedig soha nem dohányzott. Esténként, amikor a felnőttek még a konyhában beszélgettek, de én már ágyban voltam, erre a hangra aludtam el. Bár nagyapám nem beszélt hangosan, de hangja erőteljes volt és áthallatszott a vastag ajtón keresztül is. Számomra a biztonságot jelentette. Nagyon szerettem a közelében lenni, olyan volt, mint egy hatalmas oszlop, amely megtartja a világot. 

Mélyen vallásos volt. Minden vasárnap felvette a háromrészes öltönyét, kalapját és ment a misére. Akármilyen meleg volt, mindig felvette a mellényt is az öltönykabát alá. Abban az időben, amikor a vallás szinte tiltott dolog volt, többször is börtönnel fenyegették, azzal, hogy elveszik a gyerekeit, hogy kisemmizik, ha nem lesz párttag és nem hagyja el a vallását. Nagyapám állta a sarat és nem hagyta el Istent. 

Az akkori szokások szerint anyu és a többi testvére is magázták a szüleiket. Így én is magáztam őket, hiszen ezt hallottam anyutól. Igazán zavart, mert én már abban a korban nőttem fel, amikor a szülőket a gyerekek tegezik, sőt, apai nagyanyámat, aki velünk élt szintén tegeztem. 

Egy alkalommal nagyapámmal ketten indultunk sétálni az erdőbe. Gombát kerestünk, amiből nagyanyám később ebédet főzött. Nagyapám nyitott szemmel járt és mesélt a gombákról, amiket találtunk, az erdőről, fákról. De a fejemben csak egy gondolat kavargott. Most vagy soha, meg kell kérdeznem, hogy tegezhetném-e. A szívem a torkomban dübörgött, sok időbe telt, amíg összeszedtem a kellő bátorságot és kiböktem végre, mit akarok. Nagyapám nagyon meglepődött, de megértéssel fogadta a dolgot és természetesen engedélyt adott a tegezésre. Annyira boldog lettem, mert úgy éreztem, hogy ezzel még közelebb kerültem nagyapámhoz. De a tegezésnek-magázásnak ehhez természetesen semmi köze nem volt. Nagyapám a lehető legnagyobb szeretettel fordult minden unokája felé. 

Anyu mesélte, hogy nagyon szigorú apa volt, sokszor nem is tudta kimutatni a szeretetét, mert az élet gondjai megviselték. De mindig teljes vállszélességgel a családja mögött állt, ahol tudott segítette, támogatta gyerekeit,akkor is, amikor azok már felnőttek. 

Azok a boldog szép napok, ég veled - Nagy Feró hangja üvöltött reggelenként az összes hangszóróból. Utólag már nevetek rajta, de akkor minden alkalommal szívroham közeli állapotban voltam. Szerintem az összes többi gyerek is. 

Nyolcan voltunk egy szobában, de lehet hogy tízen. Erre már nem emlékszem. Arra viszont igen, hogy egyikük hangosan horkolt, így nagyon nehezen tudtam esténként elaludni. A reggeli Nagy Ferós ébresztő így duplán büntetés volt. 

Minden nap mentünk valahová kirándulni. Reggeli után elméleti óra volt, aztán kaptunk egy gyakorlati feladatot, amit általában párral, vagy csoportban kellett megoldani. Utána tanóra következett. Ennek nem láttam értelmét, mert senki sem tanult. A felügyelő tanár is csak arra ügyelt, hogy ne legyen hangzavar. Az, hogy látványosan mással foglalkozunk, nem a tananyaggal, nem zavarta. 

Ebéd után jött a túra a környéken. Dombon fel, dombon le. Erdőn át. Csodálatos volt, bár nem mindig bírtam az iramot. De ezt soha nem is értettem. Ha kirándulunk, miért kell rohamtempóban gyalogolni? A fiúk ráadásul üvöltve toronyiránt rohantak a célig. Felverték az erdő csendjét, és meghódították a világot egy délután alatt. 

Ez abban az évben volt, amikor szakítottam életem első szerelmével. Úgy egy fejjel alacsonyabb volt nálam, ő tanított meg sakkozni. És kaptam tőle egy Lufthansa-s képeslapot is. És sok-sok levelet, többségük egy vagy kétmondatos. Nagyon nagy volt a szerelem, még a kezemet is megfogta az egyik kiránduláson, de a többiek csúfoltak, hogy annyira alacsony barátom van. És hagytam magam befolyásolni. Azóta is bánom, hogy elrontottam a táborozását. Másképp kellett volna időzítenem azt hiszem. 

Ma már én vagyok egy fejjel alacsonyabb, lehet hogy másféllel is. És ma már tudom, hogy meg kell válogatni azokat az embereket, akiknek lehet adni a véleményére. Nagy Ferót meg időközben megkedveltem.

Hallottam a harangot, de nem nyitottam ki a szemem. A nagyszüleim már felkeltek, Nagyanyám a konyhában motozott, nagyapám az istállóban az állatokat etette. Éreztem magam körül a nehéz dunna ölelését. Hiába volt nyár, akkor is a méretes dunnával takaróztam. Nem volt kedvem felkelni, még annyira korán volt, és egyébként is nyáriszünet. Nyugodt lelkiismerettel aludtam vissza, amíg a nagyszüleim végezték a mindennapi munkájukat.

Csak nyolc óra után keltem fel. Na jó, lehet, hogy már elmúlt kilenc is. Öltözés közben felpillantottam a két festményre az ágy felett. Az egyiken Jézus Szíve volt, a másikon Mária Szíve. Az ajtó mellett szenteltvíztartó lógott, porcelánból volt, kicsi angyallal a tetején. Megint végignéztem a polcon sorakozó porcelánfigurákat. Aztán eszembe jutott a könyv, amit előző este félbe kellett hagynom, természetesen pont a legjobb résznél. Már nyúltam is érte. A redőnyön alig szűrődött be némi fény. 

Nagyszüleim a konyhában beszélgettek, vendül, mint mindig. Néha egy-egy szót magyarul mondtak, de így sem tudtam megállapítani, hogy mi a téma. Ahogy kiléptem a szobából átváltottak magyarra. Nagyanyám megkérdezte elmegyek-e vele a mezőre. 

A határsávban volt az egyik darab földjük. Még állt a vasfüggöny, Őrtornyok és fegyveres katonák voltak minden szakaszon. Ahogy közeledtünk a kapu felé nagyanyám már vette is elő az igazolványát, amit odaadott az őrnek. Az elvette és bejegyezte egy könyvbe, hogy mikor léptük át a kaput. Innen már hallani lehetett a folyó zúgását. 

Amíg nagyanyám kapálgatott és leszedte a termést, lefutottam a folyópartra. Azon a szakaszon épp sekély volt a part, és homokos, de voltak részek ahol többméteres szakadék mélyén folyt a víztömeg. Az előző napokban jó idő volt, nem volt szokatlanul nagy a sodrás és hordalék sem volt a vízben, de nagyanyám a lelkemre kötötte, bele ne merjek menni még térdig sem. Nem ellenkeztem vele. Minden alkalommal rémmeséket mondtak arról, kit hogyan ragadott el a víz. Gyerekfejemmel még ki is színeztem ezeket a történeteket. Egyébkén is a túlparton az őrtoronyban láttam a katonát. Attól féltem, hogy amint a vízbe lépek, rámlő. Ez persze nem lett volna így, de tízévesen a valóság valahogy másmilyen, mint felnőttfejjel. 

Amíg nagyanyám dolgozott, rajzoltam a homokba, köveket dobáltam a vízbe és hallgattam a folyót. Eszembe sem jutott segíteni, ő meg nem kérte. A maga csendes módján mindent elvégzett, amit szeretett volna, aztán indultunk haza. 

Mindig is nagyon szerettem nagyanyámat, de csak sokkal később jöttem rá, mennyire jó vele társalogni. Szellemes volt és művelt. Pedig csak az általános iskolát végezte el. De azt kitűnővel. Halála előtt pár hónappal büszkén mutatta a bizonyítványát és mesélte el, hogy a tanítója szerette volna, ha továbbtanul. Csillogott a szeme, miközben erről mesélt. Mintha újra kisdiák lett volna.

Soha nem kérdeztem tőle, hogy elégedett-e az életével. Nehéz élete volt, nagyon sokat dolgozott. De a huncut csillogás és a mosoly végig ott volt a szemében. 

A fejemet az üvegnek támasztottam. Nem bántam, hogy hűvös, és nem zavart a kocsi zötyögése sem. A lengéscsillapítók nem voltak a legújabbak, így minden egyes zökkenőnél odakoccant a halántékom az üveghez. Zsongott a fejem a nap történéseitől. Fáradt voltam, lehunytam a szemem. A húgom már rég aludt mellettem. Vagy csak tettette, ahogy én is. Hallottam anyu hangját, ahogy apunak mondta - a gyerekek elaludtak. 

Még a fülemben csengtek a délutáni párbeszédek, nevetések, történetek. Anyu és apu is erről beszélgettek. Számomra ismeretlen emberekről, azok gyerekeiről, szüleiről. Talán apunak is ismeretlenek voltak, de türelmesen hallgatott, néha közbeszólt, vagy csak egyszerűen hümmögött..Anyunak ezek az emberek jelentették az ismerős otthont. Legalább is akkor még. 

Ez harminc éve volt.

Ennek ellenére úgy érzem, mintha csak napokkal ezelőtt történt volna, A zötyögő autó, a suhanó táj, és a dallamos beszéd, a vendek beszéde, mind itt él bennem. 

A harminc év alatt szinte minden más lett, és már évek óta nem voltam azon a tájon. Amióta nagyanyám meghalt. A temetés napján döbbentem rá igazán arra, hogy az, amit addig ismertem és szerettem nagyanyámmal együtt elmúlt.