A fejemet az üvegnek támasztottam. Nem bántam, hogy hűvös, és nem zavart a kocsi zötyögése sem. A lengéscsillapítók nem voltak a legújabbak, így minden egyes zökkenőnél odakoccant a halántékom az üveghez. Zsongott a fejem a nap történéseitől. Fáradt voltam, lehunytam a szemem. A húgom már rég aludt mellettem. Vagy csak tettette, ahogy én is. Hallottam anyu hangját, ahogy apunak mondta - a gyerekek elaludtak. 

Még a fülemben csengtek a délutáni párbeszédek, nevetések, történetek. Anyu és apu is erről beszélgettek. Számomra ismeretlen emberekről, azok gyerekeiről, szüleiről. Talán apunak is ismeretlenek voltak, de türelmesen hallgatott, néha közbeszólt, vagy csak egyszerűen hümmögött..Anyunak ezek az emberek jelentették az ismerős otthont. Legalább is akkor még. 

Ez harminc éve volt.

Ennek ellenére úgy érzem, mintha csak napokkal ezelőtt történt volna, A zötyögő autó, a suhanó táj, és a dallamos beszéd, a vendek beszéde, mind itt él bennem. 

A harminc év alatt szinte minden más lett, és már évek óta nem voltam azon a tájon. Amióta nagyanyám meghalt. A temetés napján döbbentem rá igazán arra, hogy az, amit addig ismertem és szerettem nagyanyámmal együtt elmúlt.